UT4M 2015

Ultra Tour Des 4 Massifs

http://ut4m.fr/en/courses/lultra-160-solo/

Ut4M2015 La Vidéo
//Ut4M 2015 : LA VIDEO//Revivez la 3ème édition de l'Ut4M avec des images somptueuses, survolez en drone les massifs pour de nouvelles perspectives, et souvenez vous de la difficulté et des bons moments que vous avez passés... Bref, asseyez vous et ouvrez grand les yeux devant la vidéo de cette 3ème édition. //Ut4M 2015 : THE VIDEO//Live again the 3rd edition of Ut4M with sumptuous images, drone sights for new perspectives, and remember the difficulty and the good times you spent ... Well, sit down and keep your eyes wide open in front the video of this 3rd edition.#Ut4M2015 #Magic #Grenoble #Grenoblemetropole #Isereterredetrail #destinationgrenoble
Posted by UT4M on Wednesday, August 26, 2015

Lassan ballagok lefelé a hegyről. Valahonnan valahová tartok. Igazából fogalmam sincs hol vagyok, azt meg végképp nem tudom hová vezet az utam. Valahová le a völgybe. Lényegtelen. Neve nincs kis francia falvakon haladok keresztül, takaros kis tanyák keresztezik az utamat, mellettem egy bácsika műveli a kertjét, és a távolból kísérteties nyikorgás hallatszik aminek egyelőre nem tudom elképzelni a forrását. Nyugalom van, és béke, a Mont Blanc tömbje kíséri az utamat az erdőkön, zöld legelőkön át. A TDS-re indultam Dóriékkal, de nem bírja a gyomrom ezeket a hegyi szerpentineket, úgyhogy én kértem, hogy rakjanak ki nem tudom hol.  Szendvicset majszolok, jól érzem magam, és cseppet sem aggaszt a helyzetem, hogy fogalmam sincs hogyan jutok vissza Chamonix-ba. Kicsit most úgy ismerem meg Savoie-t ahogy verseny, magashegyi túra közben nem lehet, és ennek örülök. 

Azon gondolkodom mennyit változtam az utóbbi években. Hogyan lettem az otthon ülő szánalmas, reménytelen kockából egy ennyire nem is tudom... nomád ember.Mekkora út volt, hová vezetett, és hová vezet még ez. Gyökeresen más ember lettem. Emlékszem hogy féltem eleinte éjszaka az erdőben,  mennyit bolyongtam a Pilisben, a Budaiban, küzdve a kilométerekkel, az emelkedőkkel, hogy azután szép lassan átformáljon az erdő, és a hegy.

Pár napja még jó 200 km-el odébb Franciaország teljesen másik részén voltam. Egy parkban tértem magamhoz Grenoble belvárosában.  Nehezen ment a  visszajutás a szállásra. 50 óra ébrenlét, küzdés után nem is csoda. Padtól padig botorkálok, ennyire van erőm. Azt hiszem mindenütt alszom egy kicsit mielőtt megpróbálom annyira összeszedni magam, hogy a következő padig el tudjak jutni. Nehezen állok lábra, merevek az izmok, ízületek, és a talpamon lévő sebek miatt minden lépésnél sikítani tudnék. Vagy sikítok is. Nem tudom már. Azt sem,  hogy mi az álom, és a valóság. Mikor megyek, mikor csak képzelem. Fogalmam sincs... A cél a villamos megálló. A villamos az már jó, az már a szállásig visz, de addig még van 200 méter legalább. Ezt most, ebben a végsőkig kizsigerelt állapotban nagyon messzinek érzem...

168 km, több mint 10 km mászással nagyon sok,  sejtettem én, de bevallom őszintén a pálya nehézsége azért még így is meglepett. Azt hiszem minden hosszabb versenynek története van. Jönnek a nehézségek, változik az időjárás, a táj, a napszak, az ember gondolatai, érzései, szóval alakul a sztori. És ez a sztori jól indult.

A pulzust szigorúan tartva futok át Grenoble-on, és máris kezdődik egy szelíd, de hosszú kapható az 1. hegyre. 

Nem is igazán hegy ez. Egy jó 40 km hosszú impozáns kolosszus több kisebb nagyobb csúccsal, egy fél hegység. Négy ilyen öleli körbe Grenoble-ot ahonnan indul, és ahová érkezik a mezőny: a  Vercors, Taillefer, Belledonne, Chartreuse. 

Most a Vercors-t másszuk. Gyönyörű látvány tárul elénk az első nagyobb csúcsról amire egy  vékony, és elég meredek gerincen jutunk fel. 

Gyors pacsi a csúcskereszttel majd egy rövid,  de technikás részen lefelé kell menni. Figyelek amennyire csak lehet, ez a rövid szakasz nem ér meg egy bokaficamot. Sajnos nem mindenki ilyen figyelmes, vagy szerencsés, mert hirtelen az egyik szikla alatt egy földön fekvő futóra leszek figyelmes. Körülötte minden csupa vér. Közelebb megyek, és látom, hogy eszméleténél van, de az arcából csurog a vér. Legalább 5-en állnak már mellette.  Van aki segítséget hív, van aki kötszert ad, van aki feltámogatja. Pár perc múlva mikor már látom, hogy minden segítséget megkap nagyot nyelve, és ha lehet még óvatosabban megyek tovább. Innen viszont egy darabig minden olyan mint amit elképzeltem. Durvább emelkedők, rövidebb technikás szakaszok, sok dózer lefelé, ahol tudok regenerálódni a mászásokból. Még mindig csak a Vercors-ról beszélünk. Újabb csúcs, újabb kemény mászás, újabb csúcskereszt pacsi. Ez ugyan pár méter kitérő, de hát itt repked a fejem felett a drón ami  veszi. Hátha visszalátom a felvételeken. A pacsi pillanatában nagy csattanás a fejem fölött, és a drón nem messze tőlem csapódik  be. Mi a franc?!!! Mikor felemelem a fejem még épp látom a fejem felett elhúzni a  vitorlázórepülőt amivel ütközött. Szerencsére a védőangyalok most is dolgoztak ott fent. Azt hiszem ma is hosszú műszakjuk lesz. :-)

Lassan kezd nagyon meleg lenni, és sajnos az újabb lefelé vezető út is nagyon meredek, nem mondanám veszélyesnek, de nem tudom lelazítani a mászásban elfáradt izmokat. El is csúszom párszor, és a meleg is kezd megviselni. Jó 6 km lejtő, nem érzem már jól magam a végén. Talán napszúrást is kaptam,  vagy legalábbis a hirtelen rámtörő álmosság semmi jót nem jelent. Sikerül ezt leráznom magamról, de utána nem sokkal látom, hogy nem csak én jártam így. Sorra bukkannak fel az ösvény mellett alvó futók. Bizarr látvány délután kettőkor. ☺

Kis pihi, töltekezés után bizakodva indulok neki a 2.  nagy hegynek. Mindenki azt mondja ez egy jó hegy, majd a 3.  nagy hegytől kell félni. Ott fogunk majd hullani mint a legyek. Tényleg könnyű, kaptatós szakasz jön. Nem viselne meg, ha nem lenne nagyon meleg, de azért a körülményekhez képest jól vagyok. De itt már sokakat kivégez a 32 fokos hőség, és a nap. Mellettem összegörnyedve, sugárban hány a srác. Egy ember támogatja, a másik segítséget hív. A segítség hamar jön. Egy km-el lejjebb már speedcrossban rohan felfelé az orvos. 60 km-hez elég rendezetten érek le. Itt viszont ellenőrzés  van. Nem engednek tovább ameddig a kötelező felszerelést meg nem nézik. Fejlámpa, tartalék fejlámpa, tartalékelemek, hosszú szárú nadrág, hosszú ujjú póló, vízálló kabát, telefon, kötszerek, életmentő fólia, minden. Jó 10 perc mire mindent visszapakolok a zsákba. Megértem őket, de bosszús vagyok. 

Lassan ránk köszönt az 1. éjszaka, és nem sejtem még milyen kemény szakasz jön ezen a „könnyű” 2. hegyen. 700 méter felfelé. Szerpentines, meredek soha véget nem érő mászás. Gyönyörű nagyon ahogy a fejlámpák fényének füzére hihetetlen magasra kígyózik a hegyen. Időről időre egy-egy fáklya  vagy egy kisebb máglya világítja meg az ösvényt. Elképesztő, UTMB-vel felérő versenyt hoztak össze a szervezők minden téren. A pálya jelölése, a pontok kínálata legalább olyan profi, és a hangulat is csillagos ötös. Szóval szívatós emelkedő ide vagy oda én nagyon le vagyok nyűgözve. De már nagyon várom az újabb csúcsot, és egy lazább lefelében reménykedem. Sajnos nem jön. Durva lefelé jön, majd egy még kegyetlenebb mászás után érek a 82 km-es pontra mondhatni remegő lábakkal. A következő 6 km-en 1300 métert kell lemenni a sötétben, a fejlámpa fénye mellett az 1. nagy pontig, és ez a lábaim állapotát elnézve semmi jót nem ígér. Egy darabig tartom magam, de utána elfogyok. Nem megy már a futás, utána már a séta sem. Minden egyes lépésnél ellen kellene tartani a gravitációnak, és ez már nem nagyon sikerül. A bokám már azért ficamodik ki mert nem bírom tartani. 3 óra alatt teszem meg lefelé a 6 kilométert, fogalmam sincs hogyan jutottam el a pontig.  

Betámolygok , leülök egy székre, és csak bámulom ahogy szinte minden izom ráng, remeg a lábamon. Eszembe jutnak az edzőm, Oli szavai:  „Ameddig járni tudsz  nem adhatod fel. Ezt jól vésd az eszedbe!”. Basszus már nem tudok. Mi legyen?! Innen most amit lemásztam vissza is kell mászni, de felállni nem tudok a székről. Próbáltam, nem nagyon megy. Mi legyen? Nem akarom feladni, de nincs más lehetőségem. Ezzel a gondolattal alszom el, a fejemet az asztalnak támasztva. Arra riadok fel, hogy egy másik sport, de inkább sorstárs mocorog mellettem.

Kb. 45 percet aludhattam, de nem érzem a hatását. Még nyomorultabbul érzem magam, és már fázom is. Még mindig csak a feladásra tudok gondolni. Mindjárt odamegyek a rendezőkhöz, és... De csak nem tudom rávenni magam. Olvasgatom az SMS-eket amiket verseny közben kaptam, és egyre jobban szégyellem magam.  Úgy érzem magam mint aki szembeköpte magát, és azokat akik szurkolnak neki. Hát azért küzdöttem egész évben, ezért mondtam le olyan sok mindenről, hogy csak féltávig jussak? Tényleg mindent feladok amin indulok? Tényleg nem sikerül nekem az ég világon semmi sem? Tényleg ekkora csődtömeg vagyok? Lassan folynak le a könnyek az arcomon, csípi a szemem a sós, mocskos lé. Újra alszom kicsit. 5-10 perc talán,és napsütésre ébredek. Kinyitom a szemem, és mosolyog rám az egyik halálra gyötört, sántikáló beérkező. Egy szó nélkül fogom magam, és elindulok. Nem akarom már feladni, nem fogom már feladni tudom. Be akarok érni, de az idő már nem lényeg.

Elindul a mászás a 3. hegyre. 3 km-en 1000 méter szint, egy vertikál km pálya. 

Elindulok, és érzem, hogy jól megy, hogy segített az alvás. A pulzus rendeződik, és újra van erőm. De a pálya nagyon kemény. Már köteles, láncos részek jönnek, de bírom. 1,5 óra alatt érek fel a következő pontra. Fáradtan, de boldogan és vidáman. Kérdezik honnan jöttem. Mondom Magyarországról. Kérdezik, hogy én vagyok-e az a magyar futó akik a Tátrában edz. Mondom igen. :-)

Kemény, magashegyi terep jellemző az útvonalra innen kilométereken át. A táj lenyűgöző, a terep hullámzó, technikás. Őszintén szólva az 1. nagy emelkedőt kivéve nem találom nehéznek ezt a hegyet. Vagy ha nehéz is, bőven feledteti a nehézségeket a látvány.

 

A lefelé vezető menet is egy álom. Jól futható lenne, sokan futnak is, de nekem már nem megy. Görcsöl mindkét vesém, újra gondok vannak. Pedig úgy érzem itt lefelé akár még a 10 perces km-ek is játszva mennének amúgy. ;-)

Úgyhogy a 110 km-es ponton újra alvás. 35 perc az egész, de rendbe hoz. Újra futok, és végre mennek a várva várt 10 perces km-ek. És csodák, csodája sorra hozom be azokat akik meg sem álltak a ponton amíg én aludtam. Úgy érzem, most én vagyok a “Jani”, mert futok. :-)  Végig jó a lefelé a hegyről, úgy érzem erőre kapok, közel a 130-as pont. Szinte végig futok addig, és ez jó érzés. Amennyire féltem a 3. hegytől, talán ez volt a legjobb eddig.

A 130-as ponton több időt töltök. Jól vagyok fejben, és testben is ahhoz képest hogy mennyit mentem eddig. Az evés, ivás is megy, és úgy döntök a 2. éjszaka előtt alszom egy kicsit. 30 perc a terv, és csak 5 perccel később ébredek mint ahogy terveztem. A szerveztem már tudta mi a dolga. Ahogy lefeküdtem abban a pillanatban aludtam, és 35 perc múlva kipattant a szemem. Ébredés után érzem, hogy gond van. Mindenem lángol, és teljesen ki vagyok száradva. Úgy látszik megint napszúrást kaptam. De ezen a ponton már nem érdekel. Felveszem a cuccaimat és indulok kifelé, neki a 4. hegynek. Ez már egy könnyű 40 km, és egy könnyű hegy lesz azt mondják. Szürkületben indulok neki. Az első pár km sík majd lassan emelkedni kezd, de utána bedurvul. Sombokor jut eszembe a Mátrából, csak ez nem olyan rövid. Lihegve, hörögve veszem a levegőt, és a bőröm is lángol. Lázas lehetek talán, és már a szerveztem minden szinten harcol a mászás ellen, de nem hallgatok az intő jelekre. Hamar elfogy 1 liter víz, és még órákra a következő pont. Jól be kell osztanom a maradék fél litert. A sötétben a meredek részeken egyre több ember áll ki. Van aki csak ül, de sokan alszanak is. Egy srác fóliába bebugyolálva vacog, mellette egy másik. Kérdezem jól van-e, csak annyit mond menjek. Szerencsére hűl az idő ahogy mélyül az éjszaka, és érzem, hogy csökken a lázam. Víz az már 20 percenként van egy korty, de még bírom. Vacak, meredek, szűk, mászós ösvényeken haladunk. Egyszer-kétszer el is hasalok. Újra kicsordul a könnyem, de makacs vagyok megyek tovább. Undok rész. Az órám most adta fel. Vakon haladok, de szerencsére a jelölés az most is kitűnő. Végtelen hosszú idő után - úgy 4 óra szinte folyamatos mászást követően - érem el a következő pontot. Rávetem magam a vízre, csak iszom, és iszom, és majdnem vissza is öklendezem az egészet. Kicsit több időt töltök a ponton mint amennyit kellene, mert akármennyire is fáradt vagyok ez a pont egyszerűen meseszerű. Fáklyák itt is mindenhol, és a pont közepén egy tábortűznél melegednek a megfáradt futók. Én is csatlakozom hozzájuk. Jól esik, és ki akarom élvezni a pillanat varázsát.

Elgémberedve, fázva indulok tovább mikor otthagyom a máglyát. Csakhamar magába nyel az éjszaka. Futható, de technikás szakasz jön, és egész jól megy a futás. Azzal nyugatom magam, hogy innen már csak két kis pukli, és itt a cél.

Úgy érzem mikor odaérek, hogy kicsit lekicsinylő volt egy 2000 méter magas hegyet puklinak hívni. Nem akarom elhinni amit látok mikor odaérek a hegy lábához. Mivel sötét van, ezért pontosan jól látom a fejlámpák fényét, hogy hová kell felmenni. Irtózatosan magas, és nagyon meredek. Azután mikor mászok felfelé rájövök, hogy az az irtózatosan magas még mindig a hegy lába, vagy jó esetben közepe. Kurvára igazságtalannak, és kegyetlennek érzem az egészet. Hát nem küzdöttem eddig is épp eleget, hát nem volt már elég kemény? Meddig lehet ez még húzni? Tisztára meg vagyok bántva, de azért megyek fel. Tántorogva szikláról, sziklára, és vissza-visszacsúszva a kavicsos részeken. Más sincs jobb bőrben, ezzel vigasztalom magam. Nagyon nehezen , de felérek a csúcsra. Fent egy hegyimentő írja kockás füzetbe, hogy ott jártam. A kilátás csodálatos, belátni a környéket. Látom a városok fényeit,a fejlámpák füzérét alattam. Már nem gondolom, hogy gonoszság volt ide felküldeni bennünket. Tombol a szél, egyre jobban fázom, úgyhogy elindulok lefelé. Meredek gerincen vezet le az út, és eléggé be vagyok tojva. Főleg, hogy kis gyíkok szaladgálnak előttem a földön, és mindenütt játékbaba fejek hevernek. Azt hiszem hallucinálok. Sosem volt még ilyen, és hát nem örülök neki egy 2000 méteres hegyről lefelé az éjszaka közepén. Egy rossz lépés és… De szerencsésen lejutok. A kőzúzalékos részen esek, de nem vészes. Innen hosszú, nagyon hosszú lefelé jön a 150 km-es pontig. Folyamatosak már a hallucinációk. Kétszer is azt hittem már ott vagyok a ponton. Az előttem haladók fejlámpájának fénye lámpaoszloppá, és ablakká olvadt össze. Már úgy érzem sokszor, hogy elalszom, hogy nem tudok továbbmenni. De csak megyek. Sőt, van ahol futok is. Nem tudom honnan már az erő. Leérek a pontra. Közel már a vége érzem, de azt is, hogy az utolsó tartalékaimnak a végén vagyok. Bent a ponton siralmas a helyzet. Egy rövidebb távos lány a lábát fájdalja. Leveszi a cipőjét, és megcsap a SZAG. Ránézek, és már csak vigyorogni tudunk ezen. Szerintem nekem már a cipőmet sem kell levennem ehhez. :-) Pár 160 km-es próbálja magát rávenni az indulásra, de elég nehezen megy nekik. Most kell összeszednem magam, most kell az utolsó hegyet legyűrnöm, és már Grenoble-ban leszek. Nem érzem magamban az erőt. Fázom, remegek, az izmaim tiltakoznak a legkisebb erőkifejtés ellen is, és azt veszem észre, hogy a fejem az asztalon koppan. Azután ugyanolyan hirtelen mint ahogy 88-nál itt is fogom magam, és kilépek az éjszakába. Őrült rohamot kezdek az utolsó hegyért. Most menned kell, most már nem állhatsz meg amíg fel nem érsz. Hallod?!! Mondogatom, üvöltözöm magamban folyamatosan. Sorra érem utol az előttem haladókat, és csak fokozom a tempót. Nem hiszem, hogy észen vagyok már. Csak az jár a fejemben, hogy felérek, és nem állok meg bármi lesz. Kb. 1 óra alatt legyőzöm az utolsó 1300 méter magas csúcsot.  Már újra kivilágosodott, és fent néhány szurkoló vár. Hangos kerepléssel, kiabálással fogadják a csúcsra érkezőket. Felérek, kihörgöm magam, és közben gyönyörködöm az ébredő Grenoble látványában. Hát ideértem, nem hiszem el! Megint potyognak a könnyek, de már nem a kétségbeeséstől. 

Laza, jól futható lefelé jön a 160-as pontig, és futok. Nagyon lassan, nem tudom már milyen lassan de futok. Sok 160-asról ez már nem mondható el. Egy jó negyvenes olasz sráccal együtt érünk le a ponthoz. Övé az egyes rajtszám, megjegyzem magamnak. Mindkettőnkön ott a felszabadult mosoly. Fiatal srác kérdezget bennünket, hogy vagyunk. Most már jól,nagyon jól, vigyorgunk.

De még nincs vége. Egy kis pukli még van. Nem egy 2000 méteres, de még fel kell jutni a Bastille-ba. 4-5 km-es folyamatos emelkedő, utána egy technikás lejtő. Meg-megrogyó lábbal botladozunk az olasz sráccal. Most tudatosul bennem, hogy valami nagyon nagy gond van a talpammal. Az egyik-másik kőre lépve felsikítok annyira fáj.  Itt megelőz a srác, de a végén ahol egyenletesebb a talaj elhagyom. Nem versenyzünk mi már, egyszerűen így alakul.

Végre lent a városban. Egy sárga festett csíkot kell követni, az mutatja az utat a célig. Mekkora jó ötlet! :-)  Csak ezt kell figyelni, nem is tudnék már másra. Ódon, szűk, macskaköves utcákon kanyargok a csíkkal, és furcsán visszhangzik minden ahogy a bot a kőnek csapódik. Nekem nagy dörrenések ezek, azt jelzik, hogy itt vagyok, hogy én Olcsák József nem adtam fel, nem hátráltam meg. Történhetett bármi, csak mentem tovább, és most itt vagyok. Végigfutom a várost,nézem az embereket. Van aki szurkol, van aki csak unott tekintettel nézi az autójából ahogy elhaladok mellette. 

Célegyenes, bemondják a nevemet, és végre megállhatok. Itt már nincsenek könnyek, nincs meghatódás csak valamiféle hideg nyugalom önt el. Nem vár rám senki, de nem érdekel. Sokáig csak üldögélek az egyik lépcsőn, és szúrós tekintettel nézem az embereket, a beérkezőket. Nem vagyok boldog, elégedett sem, valami egész mást érzek. Azért érzem, hogy a sok küzdés ellenére, vagy talán pont azért ez most nagyon megérte. Olyan sokat adott ez a két nap. Megmutatta, hogy milyen ember is vagyok, hogy bármi is lesz soha nem adjam fel, mert sokkal többre vagyok képes mint gondolom. Talán a büszkeség a legjobb szó most erre.

Lassan feltápászkodom, és elindulok a mosdóba. Félve hámozom le magamról a ruhadarabokat. Öklendezem mikor leveszem a cipőm, és megérzem a bűzt. Borzalmas állapotban vagyok. Vörös vagyok mint egy rák, tiszta kiütés, pattanás a testem, és egy lila folt képében ott a zsák lenyomata a mellkasomon. De a legrosszabb a talpam. Sokáig meg sem merem nézni, és mikor megnézem elborzadok. Szanaszét ázva, gyűrötten, hullafehér cafatokban lóg róla a bőr, és valahonnan vér szivárog. Sokáig tart amíg végzek, de szerencsére senki sem siettet. Most már csak valahogy vissza kellene jutni a szállásra…

Pitz Alpine UltraTrail 2015
(http://www.pitz-alpine.at/en/races/p100/)

1. kör - 17 km, 1400 méter szint


Hajnal 2:45 van. Vidáman baktatok fel Mandarfenbe a kis útmenti ösvényen a fejlámpám fényénél. Mellettem a Pitze patak zúg, hömpölyög. Egyáltalán nem vagyok álmos, és nagyon jó érzéseim vannak ezzel a nappal kapcsolatban. 15 perc séta után már ott is vagyok a rajtnál. Kicsit hamar érkeztem, de gyorsan eltelik az a fél óra a rajtig. Nincs népes mezőny. Talán 20-an vagyunk a 100 km-es távon, és még 20-30-an a 85-ön. Fura, hogy egyáltalán nem izgulok.

Puskalövésre indulunk. Először az aszfalton. Mondjuk szerintem rossz az irány, mert rá kellett volna térnünk egy kis ösvényre, de végül is mindegy mert az aszfalton is feljutunk a mászós részig. Úgy látszik ez egy ilyen verseny, mindig elkavarunk már a legelején. Azért ez rossz ómen... Hamar bedurvul a terep. Itt most 4-5 km-en 1400 métert kell másznunk. Ha még nem ébredtem volna fel, ez most ez felébresztene. Mászós, single tracken haladunk. Néha használnunk kell a kezünket is felfelé. Érzésre jó, van erőm, nincs gond, de nézem a pulzusomat, és kicsit magas. Itt most kímélnem kell magam, úgyhogy intek a mögöttem lévőknek, hogy menjenek, elengedem őket. Lassan felváltja a fás, bokros részeket a kopár szikla, és ahogy hátranézek látom a völgyben lévő falvak fényeit, és a mezőny nagy részét. Ahogy közeledünk 3000 méter felé egyre durvább a terep. Néhol már inkább sziklamászás. Csak reménykedni tudok, hogy lefelé nem ilyen lesz. Kicsit hamarabb mint 2 óra alatt érek fel a csúcsra 3100 méter magasra, és ott érnek a nap első sugarai. Megnyugodva látom, hogy a lefelé menet nem lesz durva, illetve nem lesz nagyon durva. Már messziről látom a gleccsert amin át kell kelnünk. Kényelmes futótempóra váltok, és pikk-pakk a gleccsernél találom magam. Itt már elég világos van, hogy ne kelljen a fejlámpa. Spike fel, és kicsit izgatottan neki a gleccsernek. Hamar rájövök, hogy így "hágóvassal" egy nagy buli az egész. Tüskék nélkül itt meghalnék az tuti, de így csak vigyorogva hallgatom, a jég ropogását ahogy futás közben belemar a tüske. Túlságosan hamar átérek a gleccser másik oldalára, és szívem szerint mennék még egy kört.

Innen viszont már "hazai" pályán vagyok. Tavalyról ezt a szakaszt már jól ismerem, mert megfutottam párszor versenyen kívül is. Hamar felérek a hüttéhez, csak egy havas lefelén csúsztam el, és szánkáztam vagy 5 métert. Kicsit oda is vertem magam a sziklához, de az egyik ujjamon kívül nincs gond. A hüttétől  viszont kb. 900 méter szintcsökkenés, tömény élvezet várt rám lefelé Mandarfenbe. Ezt a szakaszt nagyon szeretem. Mert bár technikás, néhol köteles, sziklás, de mégis jól futhatónak érzem. Sorra előzöm az embereket, és az egyik köteles résznél talán túl bátor vagyok mert elcsúszom. Szerencsére elkapom a kötelet, nincs gond csak a többiek néznek ijedten hátra. Továbbra sem félek, viszonylag gyorsan érek le a meredek lejtőn. Lent már kilaposodik az ösvény, és vidáman érek vissza az 1. kör végére Mandarfenbe.

2. kör - 27 km, 1700 méter szint

A 2. kör már nyűgösebben indul. Megbosszulja magát a veretős lefelé, mert fejbe vág az újabb durva emelkedő Rifleesee-hez ami egy gyönyörű, és viszonylag nagy hegyi tavacska. 700-800 méter mászás lehet 3 km-en, de szerencsére úgy érek fel hogy már kezdem magam jól érezni, és jó tempóban kerülöm a tavat. Innen újabb mászás, majd egy technikás lefelé jön. Nagyon meredek, és kitett is, de nem sziklás, köves, nem csúszik. Nagyon jól futható,és nagyon jól is megy. Örömködök is magamban, hogy hé öreg talán megtanultál az Alpokban futni? :-)

Kezdem magamban átértékelni a tavalyi benyomásaimat. Kemény verseny ez, de nem olyan embergyilkos mint ahogyan élt bennem. 5-6 km ilyen jól, tempósan megy, de közben egyre melegebb lesz, és a terep is megváltozik, Egyre nehezebben futható, és így egyre többször váltok át gyaloglásba.

Köteles, mászós, meredek részek jönnek, és az már elég nehezen megy, de továbbra sem érzem hogy ez veszélyes lenne. Szerencsére a durva lefelét hamar felváltja a szelíd lejtő, és 2. kör végére nagyon jó állapotba érek vissza Mandarfenbe. Eddig 45 km-t tettünk meg, és nagyon bizakodva indulok ki a 3. 40 km-es körre. Tudom, hogy kemény lesz, mert ezt már megkaptuk tavaly is, de bízom magamban. Itt 5 km-en kb. 1300 méter mászás vár ránk. Szóval elég meredek lesz.

3. kör - 30 km, 1900 méter szint

Összecsatlakozunk egy osztrák sráccal, és jókat beszélgetve tempósan haladunk felfelé. Nemrég volt Lavaredon, és találkozott egy magyar sráccal aki fájlalta a lábát, mert kicsit megerőltette Lavaredo előtt egy héttel egy 200 km-es futáson. Ugyan ki lehet? :-)
Nagyon jól megy a felfelé. A srác lemarad, és már csak messziről követ. Gyanakodva kémlelem az eget, mert nagyon gyűlnek a felhők. Ebből vihar lesz, és ebben az órám viharriasztása is megerősít. 15 perc múlva nagyot dörren az ég, és nagyon gyorsan borul. Törnek előre, és mindent beborítanak a felhők. Nézek hátra a srácra, bevárom. Megbeszéljük, hogy csak egy lehetőségünk van, valahogy elérni a Kaunergrathüttét 2900-on. De sajnos a vihar nem vár addig, nagy égzengések közepette leszakad az ég, elkap a jégeső. Feltámad a szél, és keményen koppannak a jégdarabok a fejemen. Az egész testemen érzem az ütéseket. Félelmetes élmény.

De szerencsénk van, 10 perc alatt ahogy jött úgy el is vonul a vihar és kitisztul minden. Továbbra is jó erőben, az emelkdőhöz mérten gyorsan haladok, és jó állapotban érek a hüttéhez. Azért már vártam, hogy felérjek. Eszem-iszom, és indulok tovább. Egy drótköteles részre mutatnak a szervezők, hogy arra kell mennem. Kitett, meredek hegyoldal, de a drótkötél látványa megnyugtató, úgyhogy nem lesz gond.

Az ezt követő részen viszont van. Vékony, talán 30-40 centi széles single track a nagyon meredek hegyoldalban. Itt nem lehet hibázni, itt nem lehet rosszul lépni. A botommal támasztom magam, és már alig várom, hogy odaérjek a hágóhoz. Hátam mögött a srác jön. Neki nincs botja, és próbál rátámaszkodni a hegyoldalra. Nagyon rosszul teszi, félek kicsúszik, de szerencsére átér. Fent a hágónál hegyimentő nyugtázza, hogy átértünk.

Innen egy darabig lankás rész jön. A kilátás gyönyörű. Fent a felhők fölött a háttérben a gleccserek látványával.

Viszont hamar elérünk ahhoz a részhez amit tavaly csak szakadéknak neveztem el. Meredek, szinte függőleges köteles, láncos lefelé vagy 200 méteren. Gyakorlatilag a majdnem merőleges sziklafalon kell lemászni. Igazából ameddig kötelek, láncok vannak nincs gond, de utána benézem az ösvényt, és pillanatok alatt a kőgörgeteges részen találom magam. Kétségbeesetten nézek szét, hogy merre lehet az ösvény, és tőlem 10 méterre meglátom. Nem tűnik nagy távolságnak, de most mégis az. Megpróbálok visszamászni arra amerről jöttem, de majdnem megindul velem a hegyoldal. Hosszú percekig tart amíg átjutok az ösvényre, mert minden lépésben benne van, hogy kilazulnak a kövek és elvisz a kőlavina. Így azután határozottan jó érzés újra az ösvényen lenni. Persze az sem leányálom, párszor seggre is esek lefelé menet. Lent egy sziklás rész vár, és talán egy újabb vihar. Nagyon hamar elborít mindent a köd, és dörög az ég, szakad az eső, de most is szerencsém van a vihar elvonul. Még szerencse, mert közben egy újabb drótköteles részen küzdöttem fel magam a gerincre. Itt újabb hegyimentőt/szervezőt találok. Regisztrál, hogy felértem. Mondom neki, hogy kemény szakasz volt. Vigyorog, hogy lesz még keményebb is. Hosszú köves lelfelé van újra, nem igazán haladok. Kőröl, kőre ugrálok, néha megbillennek alattam az ember nagyságú sziklák, de azért ez egy jó szakasz.

Újabb regisztráció, de akkora a köd, hogy 5 méter után már nem látom a pontőrt. Itt nézem be először az útvonalat. Csakhamar egy óriási sziklafal előtt találom magam. Az órám szerint jó helyen vagyok,  de kizártnak tartom. Visszafordulok, és megpróbálom megkeresni a jelzést, de teljesen elkeveredek a sziklarengetegben. Kezd kétségbeejtő lenni a helyzet. Az orromig sem látok. Nem tudom már hol vagyok, és egy rossz lépés, és akkor jó esetben csak a bokámat töröm ki. Szerencsémre hamar változik az időjárás, és a szél kifújja a ködöt. Jelzést most sem látok, de megpillantok egy ösvényt a távolban. Megpróbálom elérni, az mégis vezet valahová, mert ahol most vagyok az maximum egy szakadékba. Sziklatömbről tömbre mászva, ugrálva elérem az ösvényt, és csakhamar megvan a jelzés is. Sok időbe telt, de megúsztam. Viszont továbbra is kő, és sziklarengeteg van, néha szinte függőleges lefelékkel. Ketten is leelőznek. Megpróbálom nem izgatni magam rajta. Órák teltek már az előző pont óta, és azon kapom magam, hogy minden kajám elfogyott, és még messze a másik pont. Vízem az van, a fentről lezúduló patakokból újra tudom tölteni a kulacsot. Itt fent már nincsenek tehenek, biztos nem tehénszaros. Gyalázatosan lassan haladok. Még órák telnek el amíg elérem a 65 km-s pontot. 20 km-t vagy kevesebbet haladtam 8 óra alatt. Persze ennivaló itt sincs. A szervezők látva gyászos állapotomat felajánlják, hogy itt egy ösvény ezen nyugisan le tudok menni a völgybe. De én nem azért jöttem, hogy feladjam, és mondom nekik, hogy megyek tovább. Így is történik. Egy hosszú, keskeny ösvény visz fel nagyon magasra a hegyoldalba. Nagyon kitett, itt sem lehet hibázni. Már szinte szédelgek az éhségtől, és az egyik helyen mellé is lépek az ösvénynek. Csak a reflexeimen múlik, hogy nem esek le. Gyorsan leszúrom a botomat, és visszalököm magam vele az ösvényre. Itt az ideje, hogy elővegyem a vészcsokimat. Ez a zsákom legalján van, a lehető legnehezebben hozzáférhető helyen, hogy csak akkor vegyem elő ha már nagy a baj. Most úgy érzem nagy. A csoki új erővel tölt fel, és bizakodom, hogy nem lesz gond. Hiszen már csak 7-8 km és leérek a biztonságba a völgybe. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert az igazán parás, veszélyes részek még csak most következtek. Mikor ráeszmélek mivel is állok szemben már késő, nem fordulhatok vissza.
Átkozom a pillanatot mikor úgy döntöttem nem megyek le a völgybe. Km-eken keresztül küzdök a vízmosásokkal a meredek hegyoldalban. 4-5 átkelés van, ahol a lezúgó víz elmosta az ösvényt. Szerencsére a legtöbbön gond nélkül átjutok, de tényleg csak egy rossz lépés, és megcsúszom a lezúduló víztől csúszós sziklán, és onnan 1000-1500 méter csúszás, zuhanás vár rám. Az utolsó vízmosás viszont nagyon nagy falat. Nem olyan sziklás mint a többi. Kb. 5 méteres szakaszon, és 2-3 méter mélyen van kimosva az ösvény. Elsőre el sem hiszem, hogy jó helyen járok, de látom a láb, és csúszásnyomokat mélyen alattam a kavicsos, homokos talajban... Nincs mese le kell menni, át kell menni. Leóvatoskodom magam, minden lépést alaposan átgondolva. Ahol kell tömörítem a lábam alatt a kavicsos, homokos masszát. Ennek ellenére megindul velem a hegyoldal. Fél métert csúszom azután megáll. Teljes para van, úgy érzem egy hajszálon függ az életem. Bármelyik pillanatban megindulhat újra. Szétnézek mit tehetek. Csak egy lehetőségem van, bele kell lépnem a lezúduló patakba, és ott felmászni a köveken. Így is teszek, és pár perc múlva újra az ösvényen vagyok. Összekuporodva lihegek, és nem akarok elhinni, hogy túléltem. Reménykedem benne, hogy nem lesz több ilyen. Ebben a pillanatban törtem meg, már nem akarok semmi mást, csak lejutni erről a rohadt hegyről. De még sokáig nincs kegyelem, Technikás, szűk ösvényeken, a kőrengetegben visz az útvonal a hegyoldalban. Még mindig olyan 2400-2500 méteren vagyok az órám szerint. Az órám szerint, ami viszont mindjárt lemerül, vagyis ha nem jutok gyorsan le, már azt sem fogom tudni hol vagyok. Mert hogy jelzés, jó ha km-eneként van egy. Lassan sötétedik is, de nem tudok már gyorsan haladni. Újra éhes vagyok, és vizet sem ittam már régen, mert lekötöttek az események. Újabb hegyimentő, kérdezi ok vagyok-e. Kétszer is megkérdezi. Mondom ok. És mégis ha azt mondom nem, akkor mit csinál? Helikoptert küld értem? Innen csak egy út vezet lefelé. Az amelyik megyek. De az az út még mindig inkább felfelé vezet, holott az itiner szerint már azért illene lefelé tartania. Újabb 2-3 km telik el, mikor az órám lekapcsol. Szerencsémre pont egy jelzésnél vagyok, úgyhogy megnyugtatom magam, hogy nincs gond, csak nagyon kell figyelmen az útvonalat. Kb. 100 méterig sikerül, amikor is a kis ösvény elágazik 3 felé, és nincs újabb jelzés. Az egyik megy meredeken felfelé vissza a hegyre, oda biztos nem kell mennem, illetve én már nem vagyok hajlandó visszamászni. A másik két ösvény viszont hamarosan összeszűkül, és véget ér. Most mi a franc legyen? Mindjárt rám sötétedik itt 2300 méteren, és fogalmam sincs merre kellene menni. A távolban látok teheneket. Azon agyalok, hogyha ők feljutottak ide biztos kell lenni egy ösvénynek a közelükben. Nagyon közeledik már sötét, úgyhogy mindent egy lapra feltéve elindulok a tehenek felé és reménykedem benne, hogy találok ösvényt. Szerencsére találok, csak egy rohadt nagy baj van, hogy az ösvény előtt van egy elektromos kerítés. Hogy azon hogyan bújok át nem tudom. Megpróbálom átlépni, mert nem magas, de bőven hozzáérek. Már várom az áramütést, ami ugyan nem halálos, de borzasztó kellemetlen, de semmi. Nincs benne áram. :-) Most már csak az kell, hogy ez a kis ösvény levezessen a hegyről, és ne fel rá, vagy ne érjen véget a semmiben. Szerencsém van, mert levezet az ösvény, és csakhamar találkozom egy másik versenyzővel aki egy kicsit fentebbről jön. Kurva nagy mázlim van. Végre dózeres rész. Jó kis dózer, most nagyon szeretem, Ez már a biztonságba vezet. Még egy csekkolás a hegyimentőknél. Persze kaja itt sincs. Mindegy, lejutok a völgybe most már, onnan meg felhívom Kriszt hogy jöjjön értem. Le is térek az útvonalról, mert az újra felmegy egy kicsit a hegyekbe, és én meg megyek tovább a dózeren. Azon gondolkodom, hogy igazából jól vagyok. Nem vagyok sérült, eléggé észen vagyok, józanul gondolkodom az éhség ellenére is, és nem vagyok gyenge, van erőm. A sétához mindenképpen, de a futással már hiába próbálkozom. Így hülyeség lenne még az  a 25 km. Hülyeség volt már az utolsó 10 is. Ki kellett volna szállnom mikor mondták. Csendesen bandukolok a sötétben a fejlámpán fényénél, és örülök, hogy élek. Itt találkozom a hegyimentők dzsippjével. Kérdezik rendben vagyok-e, mondom ok vagyok, csak nagyon fáradt vagyok és éhes, és feladom. Adnak enni, és ők hoznak le végül. Egészen a hotelig fuvaroznak. Közben megtudom, hogy még elég sok embert keresnek. Kérdezgetik tőlem, hogy kikkel találkoztam, hol láttam őket. Egy csajszit láttam aki eléggé kivolt, de ő is egészben lejött a meredek részeken, és futva ment tovább a völgy felé. Legalább 4-5 ember nincs meg, Hosszú műszak lesz...